A blogger lét útvesztői, avagy te lenni hiteles?

Pár napja volt szerencsém egy olyan blogger rendezvényen részt venni, ahonnan sok értékes információval tértem haza – ezeket pedig remélhetőleg a jövőben kamatoztatni is tudom majd. Mindemellett pedig érdekes témák kerültek napirendre, amik engem is kicsit elgondolkoztattak arról, ami manapság a “blogger szférában” zajlik.
Csapongó gondolataim következnek…

Épp ott tartunk, hogy bloggernek lenni menő, sokak szerint kiváltság is, sőt manapság már mindenki magára akasztja ezt a jelzőt, ha képes magából kipréselni pár cikkre érdemes sort. Csak úgy repkednek a #blogger, #bloggerina hashtagek, miközben visszafordíthatatlanul hígul a szakma. Nem mondom azt, hogy a piramis csúcsán trónolok és láb lógatva nézem, hogy egy újabb generáció vág bele az írás világba, csak azt gondolom, hogy: Gyerekek! Ez nem egy olyan könnyű szakma mint ahogy az első ránézésre tűnik. Blogot írni, sőt önmagában írni is egy hatalmas kihívás, és legalább annyi felelősség van minden egyes leütött karakter mögött, mintha egy multinál robotolnál kiemelt bérezésért napi 8 órában.

___________________

Természetesen ezt is nézhetjük egy éremként a maga két oldalával. Kár lenne köntörfalazni, mert nagyon jó érzés, amikor beindul a gépezet és a munkád gyümölcse egyre jobban érik be: olyan rendezvényeken, sajtóeseményeken vehetsz részt, amikről addig csak álmodtál. Megismerkedhetsz fontos szakmabeli emberekkel, kapcsolatokat építhetsz miközben a legfinomabb falatokkal és italokkal kínálgatnak. Szuper dolog, ki nem vágyna rá? Álszentség lenne azt mondani, “én biztos, hogy nem!” – ugyan kérlek….
Ám most akkor feldobom az érmét és amikor az a földre esik, a negatív oldala néz velem farkasszemet, az a része, ami még a sok-sok munkán is túlmutat. Pontosabban munka? Talán ez a szó kevés ahhoz, amivel körülírhatnám azt, amivel ez az egész jár.
A lemondások, az a rengeteg befektetett idő és energia, aminek az elején csak a töredéke jön vissza – valakinek pedig soha semmi. Az átvirrasztott estékkel pedig sokszor karöltve jár a kiégés veszélye, a kezdeti lelkesedést, a “most mégis mi a francról írhatnék” érzései veszik át, majd beköszönt a görcsös megfelelés kényszerének mumusa is.

A konkurencia pedig nem kicsi, és nem is kíméli a lelkedet. Mások blogja lehet színesebb, érdekesebb, esetleg jobbak a képei, sőt lehet több pénze is van arra, hogy fenntartson egy olyan látszatot, amitől aztán még kisebbnek érzed magad, mint amilyen valójában vagy. Mondhatnám azt, hogy ez nincs így, de nem célom hazudni, mi értelme lenne?!

b

A saját arculatod építése rengeteg időt vehet igénybe, akár évekig is eltarthat az, mire végre megélhetsz abból, hogy írsz – ugyanis ez tényleg lehetséges. És itt jön képbe az a téma, ami ezen a blogger napon is napirendre került, mégis miként juthatunk el oda, hogy az álmainkat élhessük a nap 24 órájában?! A munka és a kitartás az első helyen szerepel, ahogy a hitelesség is.
Kár lenne tagadni, hogy elértünk oda, hogy a követőid száma “áraz” téged be, a cégek ugyanis a likeok alapján döntenek, és egy-egy márkának igenis fontos az, hogy milyen követői bázis áll mögötted. Van ahol a színfal a fontos csak, a valós értékek nem.
Mire gondolok? 2017-ben sokaknak már cseppet sem ismeretlen fogalom a “like vásárlás”. Magyarán, fillérekért vehetsz követőket, akik napok alatt megdobhatják az oldalad, vagy csak egy-egy képed kedvelésekben mért népszerűségét. Gyönyörű – ja nem, nevetséges! Az egyik előadáson egy nagyon jó mondat hangzott el ezzel kapcsolatban: “A barátaidat is megveszed?”.

Igazság szerint régebben én is fontolgattam azt, hogy pár perc alatt kicsit felpörgetem a dolgot a saját oldalaimon is, így gyorsítva a céljaim felé vezető úton tett lépéseimet, aztán rájöttem arra, hogy semmit sem ér az egész. A befektetett összeg bár valamilyen szinten megtérül, hiszen megugrik az “összlétszám”, de ezek a kamu profilok semmit se érnek. Idővel sokukat törlik, a megmaradt állomány viszont nem fog aktivitást mutatni egy új feltöltött kép felé sem, ezért ismét vásárlásra kényszerülsz, hogy aztán 15 perc hírnevet véve kicsit megint felpörögjön az oldalad, a különféle kacifántos nevű és a ‘vak is látja, hogy ez kamu profil’ rajongók által. Ez a mérgezett kapitalista szélmalom pedig egyre sebesen pörög, Ázsiában sorban alakulnak az erre specializálódott cégek, akik egy kattintással teljesítik ezeket a rendelésedet, hogy aztán valami hazug reflektorfényben forgolódva élvezd azt a sikert, amiért mások évekig tényleg megdolgoztak.

_____

Pontosan ezért nem érzi sok blogger az egész szakma súlyát, és pontosan ezért tartunk itt! Már komolyabban írni sem kell ahhoz, hogy az emberek bizalmat szavazzanak neked, és kövessenek – személy szerint annyira boldoggá tesz a mai napig minden egyes igazi like – hiszen megvenni sokkal könnyebb.
Hígul a szakma, hígul a világ, és hígul az emberek értékrendje is. Értem én, hogy egy következő generáció dörömböl egyre hangosabban és türelmetlenül azon az ajtón, mert alig várja azt, hogy “végre megmutassa mitől is döglik a légy”. De hol marad az eredetiség? Hol maradnak az értékek? Hol marad a munka értékelhető gyümölcse?
A blogger világ is olyanná válik majd, minta a divat? Ahol egyre több brandnek kell lehúznia a rolót, mert sokan pár frissebb ötlettől vezérelve rögtön tervezőknek hiszik magukat ezzel felvizezve egy komoly szakmát? Kelj már fel világ, kelj már fel virtuális világ Csipkerózsika álmodból, húzd fel az álszent redőnyt egy percre, és pakold szépen vissza magadba azokat az emberi értékeket, melyektől édes tud lenni a munka súlya, melyektől édes tud lenni az, hogy alkothatsz. Hogy saját hangod, értékeid, tudásod, tehetséged és akár humorod által éred el a likeok növekedését.
Ne egy két lábon járó hirdetőtábla légy, akivel még egy üveg pálinkát is el lehet adni, hanem maradj hiteles, valahonnan nagyon mélyről keresd elő azt az emberkét, aki akkor voltál mikor az egészet elkezdted, aki még örült egy “igazi like”-nak is.
A fenébe is gyerekek merre haladunk? Nem mondom, hogy a bloggerek mintapéldánya vagyok, de még mindig nagyon sokat dolgozom azért és azon, hogy hiteles maradjak. Azok a termékek, amiket nálam látsz azokban hihetsz, azok a gondolatok, amiket itt olvasol azokban hihetsz, és azok a postok, amiket megosztok azokban hihetsz. Szerencsém volt, hatalmas szerencsém, hogy fantáziát láttak bennem és végre élhetem az álmaimat a JOY és az InStyle felületén, hogy napi rendszerességgel írhatok, alkothatok. Imádom a munkámat, és ezt nem félek büszkén és még annál is boldogabban vállalni. Nem egy csettintésre jött a dolog, számokban nézve idén lesz 7 éves a blog és majdnem 5 és fél év telt el, míg eljutottam oda, ahol most vagyok. Nincsen több tízezer követőm, de nem is kell!
Akik egy like formájában bármikor is bizalmat szavaztak nekem, azok még mindig itt vannak (és valószínűleg itt is lesznek) és ezt köszönöm nektek, számomra több nem is kell. A jövőben pedig pontosan miattatok szeretnék egy új szintre lépni bloggerként – de erről kicsit később írok majd.

Köszönöm, hogy meghallgattatok, köszönöm hogy vagytok. Viki voltam és azt gondolom 100%-ig hiteles – magammal szemben néha van pár kótyagos ködfelhőm – és veletek mindig őszinte voltam, vagyok és leszek. 

<3