A test amelyben élek!

Anyáinktól mindig azt hallottuk, hogy „úgy vagy szép ahogy vagy”, „számomra te vagy a legszebb” és a többi…

Ezek persze jóleső mondatok, de valahol azért mindig ott motoszkált a fejünkben az az apró tény, hogy na jó persze de ők elfogultak! Amiben van igazság, de gondoljunk csak bele, ha megmarad az egészséges egyensúly akkor talán felnőve tényleg picit jobban elfogadjuk magunkat, mint azon társaink, akik sosem kaptak otthonról egy ilyen kedves, dicsérő szót sem.

Mostanában egyre több lány próbál megélhetési celeb/modell lenni, méghozzá úgy, hogy élő Barbie babává operáltatják magukat. A sok-sok altatás és szike pedig megtette a hatását, ugyanis mára már nyomokban sem tartalmazzák régi önmagukat.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy kislányként nem kapták meg a kellő szeretet- és dicséret adagot, de valami egész biztosan nincs rendben velük ott mélyen…lelkileg!
Trendeket követni lehet, egy egészséges szintig. Viszont ha a tükörbe nézve nem vagyunk elégedettek magunkkal és ezen csak az a lépés segít, hogy elszaladva azzal a bizonyos lóval mindent átszabatunk, az meg már – a lovas példánál maradva – egy hatalmas átesés arra  a bizonyos másik oldalra.
Minden szépség mulandó, a mesterséges is és nincs az a két lábon járó orvosi csoda aki az idő múlását botox és felvarrás mentesen, eltorzult arc nélkül nevetve fogadja. Mert bár Barbie egy műanyag játékbaba aki kortalan, a valóságban ez bizony nincs így és az évek múlásával ez a szépség is megfakul és bele se merek gondolni, hogy mi marad utána…

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért is van ez? Mi nők miért keressük mindig egy külső tényezőben, a médiumokban, az orvosi rendelőkben a helyes választ arra, hogy: igen, mi is szépek vagyunk? Miért nem állunk meg egy bizonyos ponton a sanyargatás hálójában? Sokan a végletekben gondolkodnak csak, mások pedig megtalálják az arany középutat és boldogan élik le az életüket, elfogadva azokat az apró szépséghibákat, amiket a photoshop moguljai bizony nem tűrnek meg.

A minap olvastam pont egy cikket arról, hogy mennyire különbözik a miénk például az amerikai társadalomtól. Az írásban azt a témát fejtegették, hogy az ott élő emberek szerint egy gyermek rajza, egy történet vagy akár egy személy milyen csodás és zseniális meg gyönyörű és annyi minden kúl, ez a túlzott lelkesedés és színezés mégis valahol jót tesz az ember lelkének, mert ott erősít meg ahol nem is gondolnánk. Természetesen a mi társadalmi berendezkedésünk, felfogásunk és világszemléletünk, ezer és egy ok miatt különbözik a tengerentúlitól, ami nem feltétlen csak a mi számlánkra írható fel. Nem szeretnék most abba belemenni, hogy hány hosszú évtizeden át éltünk egy olyan nyomás alatt, amelynek lenyomatait még ma is hordozzuk és ezek a kis pecsétfoltok nem éppen arról árulkodnak, hogy milyen csodás és kúl ez az élet… Ezen terheket cipelve, pedig bőven hátrányból indultunk mindenféle tekintetben.
Éppen ezért nehezebb mindenféle pozitív jelző elfogadása ami felénk irányul, nem hisszük el senkinek se azt, hogy mi valóban szépek, okosak, érzelmesek vagy éppen intelligensek vagyunk.

A mai cikkem témájából kiindulva pedig maradjunk meg a szépségnél, annál a külső máznál amit mások látnak!
Gondolj bele mi az amit szeretsz magadban? Sok mindent? Vagy csak a szemedet?
Elégedett vagy a comboddal, a fenekeddel vagy éppen az orroddal? Ha egy dolgot megváltoztathatnál magadon mi lenne az? Vajon mennyire egészséges az a torzult énkép amit magunkról alkotunk a különféle magazinok, kampányok hatására? A tömegkultúra egyre nagyobb teret nyer és akarva akaratlanul beszippant minket.
Most kicsit mintha magam ellen is beszélnék, hiszen a divat témaköre és a blogírás ami a hobbimnak mondható is ebből él, ez a tömegkultúra látja el napról napra infókkal, ötletekkel, képekkel a cikkeimet. Mégis azt gondolom, hogy amennyire tőlem telik megpróbálok mindig a földön maradni, talán erről a cikkeim is árulkodnak és nem is célom különféle ideákat aranyszoborba önteni, majd ezer oldalról körberajongani.

Az életem során számos emberrel találkoztam, akik néha adtak, néha pedig elvettek abból ami vagyok. Kiskorom óta építettem egy énképet magamról, a korral pedig mindig változott bennem az, hogy éppen mit nem szeretek ezen a Vikin, és szerintem az évek során végig is értem minden egyes porcikámon.
Mára pedig úgy gondolom, hogy haragudhatok a bokámra, az orromra vagy akár a fenekemre is, nem lesz tőle semmi sem jobb, ellenben csak mélyebbre süllyeszt abban a sárban amit magamnak kreáltam és ebből nagyon nehéz kimászni, higgyétek el tudom, mert nem egyszer benne voltam. Annyira pedig sohasem leszek bátor, hogy kés alá feküdjek. Megpróbálok együtt élni velük és hálásnak lenni azért, hogy az a legnagyobb gondom a testemen, hogy mondjuk szépen edzett lábaim legyenek (vagy bármi más), mert sokan élnek úgy a Földön, hogy soha életükben nem tudják meg, hogy milyen érzés futni vagy csak milyen sétálni két lábon.
Az olyan fájdalommentes „tuning” mint a sportolás vagy a diéta, sokkal többet érhet lelkileg is, mint pár jól irányzott vágás itt-ott, amit aztán egy több hetes gyógyulási folyamat követ.
Ameddig pedig nem szeretitek azt a valakit akit a tükörben láttok, addig ne várjátok el másoktól se, mert minden érzés ami bennünk van bizony kifelé is sugárzik és ez a sok negatív önértékelési zavar hosszútávon inkább árt mint használ.
Szeressétek magatokat, a szeplőket és a kezelhetetlen hajatokat, az apró bőrhibákat és mindent amit egy kis azonosító címkeként a kezdetek kezdetén velünk együtt teremtettek, mert hát semmi se véletlen!

xxxooo
kerubina

A lélek rovat többi cikkét ITT olvashatjátok

Továbbá még a következő helyeken megtaláltok
Facebook  Twitter  Tumblr  Lookbook