Esti gondolatok...

Aki rendszeresen látogatja a blog Facebook oldalát, az már megszokhatta, hogy előszeretettel osztom meg Müller Péter heti útravalóit…

Mai sorai pedig még inkább szívemből szóltak…

„Mindenki a saját várában él. És nehezen engedi le a felvonóhidat. Nem vesszük észre, hogy zárva vagyunk. Hogy miattunk nem jönnek. Nem hallanak vagy éreznek belülről hívó szót. Én ezt sokszor megtapasztaltam, míg fiatal voltam.
Nem jöttek. Én meg nem mentem. Pedig vonzó fiú voltam. Csak zárva voltam. Falakat kellett áttörnie annak, aki hozzám akart férni. Ez nem csak gátlás – önzés is. Egoizmus. Önvédelem.”

…ugyanis már jó ideje feljön ez a téma egy-egy baráti beszélgetés során.

_____

Valahol mindannyian rendelkezünk egy énképpel magunkról, vannak elképzeléseink az élet minden területén, és ebből nehezen, sokan pedig talán sohasem engednek egy fikarcnyit sem. Ez természetes is, de a nagy védekezés mellett azért ne felejtsünk el élni sem, hiszen az a rövidke idő amit itt töltünk nem csak a munkáról szól, hanem az emberi kapcsolatokról is, ezen szövetségek pedig nem csak a lelkünket, de a személyiségünket is formálják.
A túl erős fal, amit különféle fémszerkezetek is támasztanak nem mindig a legbiztosabb módja annak, hogy elkerüljünk egy újabb sérülést, csalódást vagy akár fájdalmat. A felvonóhidat mi kezeljük, viszont nem szabad hagyni azt sem, hogy a hónapok, sőt évek során ez a gomb ami ezt a bizonyos átkelőt üzemelteti berozsdásodjon, mert minél tovább lóg rajta a „használaton kívül” tábla annál nehezebb lesz majd megjavítani! És ez nem feltétlen csak a szerelemre, hanem a barátokra is igaz.

Egy erősen megépített várfal, a legszorosabb emberi kapcsolatokat is tönkreteheti, hiszen az állandó nógatás, „mégis mi a baj? – semmi” ismételgetése lassan mindenki számára megszokottá és valamilyen szinten unalmassá válik. A bizalom valahol elveszhetett ha már ezt a piciny szeletet se kapunk az egykoron túlontúl beszédes barát problémáiból és már a kezét is inkább zsebre teszi, mintsem hogy felénk nyújtva azt mondja „maradj itt velem”, ezt pedig sokadik próbálkozás után egy csendes, ámde észrevétlen búcsú követ, így eggyel kevesebb oldalborda marad a falakon belül….

A sok burok amit magunkra húzunk, egyre több bizalmatlanságot akaszt a nyakunkba, és valahol érthető mód már azt se tudjuk, hogy ki melyik kategóriába sorolható az életünkben.
Ahogy Müller Péter is írja ez egy gátlásokkal teli folyamat, amit csakis mi magunk győzhetünk le, ebben hiába próbál más segíteni nem tud, mert életünk minden egyes pillanatát a saját gondolatainkkal befolyásolhatjuk.
Ne legyünk „önzők”…adjunk másoknak is magunkból, a lelkünkből, a világnézetünkből. Az élet túlontúl rövid ahhoz, hogy elzárjuk magunkat mindentől, nem hordhatunk mindig páncélt, mert amikor az utunk végére érünk azon kapjuk magunkat, hogy a bizalmatlanság ránk kötött hosszú, terebélyes, fekete palástja szépen lassan elsodort mindenkit mellőlünk.
Lássunk túl ezen és egy kicsit legyünk jobb házigazdák azokon a bizonyos várfalakon belül, máshogy nem megy ez az egész és ki tudja talán még érdekes is lesz majd egy új idegen.
A kéretlen vendégeket pedig bármikor könnyűszerrel kihajíthatjuk az önvédelem függőhídján túlra….abban a biztos nyugalomban, hogy nem fognak visszatérni!

xxxooo
kerubina

A lélek rovat többi cikkét ITT olvashatjátok

Továbbá még a következő helyeken megtaláltok
Facebook  Twitter  Tumblr  Lookbook