Aki rendszeresen látogatja a blog Facebook oldalát, az már megszokhatta, hogy rendszeresen osztom meg Müller Péter heti útravalóit…

Mai sorai pedig még inkább szívemből szóltak…

„Mindenki a saját várában él. És nehezen engedi le a felvonóhidat. Nem vesszük észre, hogy zárva vagyunk. Hogy miattunk nem jönnek. Nem hallanak vagy éreznek belülről hívó szót. Én ezt sokszor megtapasztaltam, míg fiatal voltam.
Nem jöttek. Én meg nem mentem. Pedig vonzó fiú voltam. Csak zárva voltam. Falakat kellett áttörnie annak, aki hozzám akart férni. Ez nem csak gátlás – önzés is. Egoizmus. Önvédelem.”

…ugyanis már jó ideje feljön ez a téma egy-egy baráti beszélgetés során.

Valahol mindannyian rendelkezünk egy énképpel magunkról, vannak elképzeléseink az élet minden területén, és ebből nehezen, sokan pedig talán sohasem engednek egy fikarcnyit sem. Ez va
A túl erős fal, amit különféle fémszerkezetek is támasztanak nem mindig a legbiztosabb módja annak, hogy elkerüljünk egy újabb sérülést, csalódást vagy akár fájdalmat. A felvonóhidat mi kezeljük, viszont nem szabad hagyni azt sem, hogy a hónapok, sőt évek során ez a gomb ami ezt a bizonyos átkelőt üzemelteti berozsdásodjon, mert minél tovább lóg rajta a „használaton kívül” tábla annál nehezebb lesz majd megjavítani! És ez nem feltétlen csak a szerelemre, hanem a barátokra is igaz.
Egy erősen megépített várfal, a legszorosabb emberi kapcsolatokat is tönkreteheti, hiszen az állandó nógatás, „mégis mi a baj? – semmi” ismételgetése lassan mindenki számára megszokottá és valamilyen szinten unalmassá válik. A bizalom valahol elveszhetett ha már ezt a piciny szeletet se kapunk az egykoron túlontúl beszédes barát problémáiból és már a kezét is inkább zsebre teszi, mintsem hogy felénk nyújtva azt mondja „maradj itt velem”, ezt pedig sokadik próbálkozás után egy csendes, ámde észrevétlen búcsú követi, és eggyel kevesebb oldalborda marad a falakon belül….És nincs arra semmiféle írott vagy íratlan szabály, hogy ez a szám nem redukálódhat nullára, mert sajnos igen!
A sok burok amit magunkra húzunk, egyre több bizalmatlanságot akaszt a nyakunkba, és valahol érthető mód már azt se tudjuk, hogy ki melyik kategóriába sorolható az életünkben.
Ahogy Müller Péter is írja ez egy gátlásokkal teli folyamat, amit csakis mi magunk győzhetünk le, ebben hiába próbál más segíteni nem tud, mert életünk minden egyes pillanatát a saját gondolatainkkal befolyásolhatjuk.
Ne legyünk „önzők”…adjunk másoknak is magunkból, a lelkünkből, a világnézetünkből. Az élet túlontúl rövid ahhoz, hogy elzárjuk magunkat mindentől, nem hordhatunk mindig páncélt, mert amikor az utunk végére érünk azon kapjuk magunkat, hogy a bizalmatlanság ránk kötött hosszú, terebélyes, fekete palástja szépen lassan elsodort mindenkit mellőlünk.
Lássunk túl ezen és egy kicsit legyünk jobb házigazdák azokon a bizonyos várfalakon belül, máshogy nem megy ez az egész és ki tudja talán még érdekes is lesz majd egy új idegen.
A kéretlen vendégeket pedig bármikor könnyűszerrel kihajíthatjuk az önvédelem függőhídján túlra….és biztosak lehetünk abban, hogy nem fognak visszatérni!