Viszlát 2017, köszönök mindent!

2017 nagyon sok szempontból különleges szerepet töltött be az életemben. Bár nem utaztam körbe a világot, nem vettem lakást, se autót, sőt még saját céget se alapítottam, de kit érdekel?!

Az elmúlt évben a hullámvasút minden emelkedőjét, és nagyobb kanyarját bevettem, voltam. Sírtam szívből és sírtam nevetve. Szerettem nagyon, éltem haraggombócot görgetve és voltam végtelenül boldog is. Régi barátságok fonalait kaptam el újra, miközben persze megannyi új embert ismertem meg és persze ahogy az az életben lenni szokott volt olyan is akitől “búcsút vettem”. Ez az év egyfajta útkeresés volt, ami bár sok lemondással járt, de életemben először ezt nem teherként éltem meg, hiszen egyéni fejlődésünkhöz hosszútávon ez is szükségszerű, így mondhatom azt, hogy a lemondás keserűsége most minden eddiginél édesebb.

_____

Konklúzió?

Az elmúlt évem minden egyes napját olyan csodálatos és szeretni való emberekkel töltöttem, hogy ezek a leckék, élmények semmivel sem érnek fel.
Most nem a bulikra, vagy a meleg nyáresti borozásokra gondolok, hanem azokra a pillanatokra, amikor hagyjuk, hogy az élet lecsendesedjen körülöttünk és picit jobban a másik álarca mögé pillanthassunk. Azokra a pillanatokra, amikor egy-egy beszélgetés után elönt egyfajta kellemes érzés belül és rájössz (akár újra és újra), hogy a másik ember valójában miért is az életed része, vagy éppen miért akkor és ott lépett be a te kis világodba – se előbb, se később.
Ezek a beszélgetések, ezek a tiszta kommunikációk pedig egy életre szóló kapcsolat alapjai, vagy már új szintjei lehetnek, ami manapság ebben az anyagias, felszínes világban elmondhatatlanul fontos.
Eddigi életem során hihetetlen erővel ragaszkodtam szinte mindenhez, ami csak egy picit is karcolta az egyéni teremet. Most nem csak tárgyakra gondolok hanem emberekre is. Idén megtanultam, hogy nem mindenkit menthetünk meg, és nem élhetünk Noéként saját emberi kapcsolataink közt sem. Néha el kell fogadnunk, hogy a bárkánkra nem mindenki fér fel, vagy fér még el.

Emberek jönnek és mennek, és amennyire fáj ezt beismerni annyira igaz. Mindennemű kapcsolat alapja a fejlődés, a közös fejlődés! Az hogy én felnézek rád, tanulok tőled, te pedig felnézel rám és tanulsz tőlem, kölcsönösen adunk egymásnak, miközben egy szinten rezgünk egyenrangú félként. Nem lexikális dolgokra gondolok most elsősorban, hanem az életre magára, az érték- és sorsközösségekre és ha ez nem megy már, akkor még ha fáj is el kell engedni. Mikor már az emlékek se olyan erősek, hogy a maradásra bírják a szívedet, akkor csak egyetlen út van, amiről már nem bűn ha nem nézel vissza.

IMG_6864

Miért is vagyok hálás 2017-nek? Megtanított elfogadni, nagyon szeretni, elengedni, hinni, erősebbnek lenni, megbocsájtani, spórolni (a céloknak ára van) és néha tízig is elszámolni. Megadta nekem annak a lehetőségét, hogy végre függetlenül a saját álmaimat éljem a hivatalos időkorlátok nyomasztó érzése nélkül, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Megtanított arra, hogy miként lehetek kitartó, és ehhez a legjobb eszközt, a sportot választotta nekem. Megtanított arra, hogy nem is olyan szívfacsaróan nehéz áldozatot hoznom a jövőmért, és megtanított arra, hogy sose adjam fel az álmaimat.
És bár 2017-ben nem mentem még vissza imádott városomba New York-ba, mégis hálás vagyok neked Te Drága múlt év, mert ezt a 365 napos kicsit sem gyorstalpaló leckét tudom jól, hogy pontosan azért adtad, hogy majd mikor ismét a Nagy Alma felé “robogok” egy, az eddigiektől teljesen eltérő érzés járja át a szívem összes szegletét.
Mert már tudom, hogy legközelebb minden új fényt kap majd, minden más lesz és minden sokkal mélyebb jelentéstartalommal raktározódik majd el az emlékeim birodalmában. (nem baj kedves olvasóm ha most nem látsz a soraim mögé, idővel majd Te is megérted, hogy miről beszéltem – remélem :] )

Köszönök 2017 mindent, örvendtem, ég veled! <3